Név: Bruno Carrera
Kor: 25
Nem: Férfi
Előtörténet: 1986. május 19-én láttam meg a napvilágot Siena városában. Már születésem pillanatától fogva igazi olasz voltam. Valójában onnantól számítva, ahogy az első kék masni kikerült a házunkra, jelezve, hogy kisfiú képében érkeztem a világra. Hatalmas, igazi nagycsaládi ünnepséget rendeztek, ahogy az ilyenkor szokásos. Én voltam a negyedik a sorban, három lánytestvér után. A gyerekkorom átlagosnak volt mondható. A tűző napfény alatt éltem, porban és büszkeségben hemperegtem nap mint nap, ahogy a többi fiúval játszottam, és pontosan értettem, mit jelent a dolce vita. Csodálatos környéken éltünk. Valójában nem voltunk túl gazdagok, de erre csak utólag visszatekintve ébredtem rá. Én semmi szegénységet nem leltem a szőlővel beültetett, zöldellő domboldalakban, a mediterrán házakban, az olajfák árnyékában és az ősrégi, Szűz Mária szobrával díszített szökőkútban, ami a közeli téren állt. Szabadidőmben rengeteget jártam felfedezőutakra. Démonvadászatot játszottam, máskor titokzatos, arab herceg voltam, aki Perzsia utcáit rója, olykor pedig jóságos varázslóként bandukoltam. Fogalmam sincs, hogy ezekből az egyszerű, gyermekkori álmokból hogyan nőtt ki egy ilyen ember. Tiszteltem a törvényt. Felnéztem a tanáraimra. Szerettem a szüleimet. Apám, Sergio gyári munkás volt. Imádta a muglikat, beleolvadt közéjük, az ő egyszerű életüket kívánta élni. Anyám valódi olasz asszony volt, mona Gianozza. Otthon az ő szava döntött. Imádott és óvott minket, a gyermekeit, ahogy a férjét is. A háztartás feladatait végezte. Sosem láttam fakanál, varrás vagy mosott ruha nélkül, kivéve, amikor este ágyba fektetett minket és az érdes, mosóvíztől kirepedezett kezével végigsimított a homlokunkon. Másnap reggel fölkeltünk, megreggeliztünk, a tanárhoz mentünk, aki mindannyiunkat egyszerre tanított, nem törődve a korkülönbséggel, majd ebédeltünk, játszottunk, és este hazatértünk. Minden gondtalan volt. Ezt a fajta nyugalmat csak a déli népek érthetik meg. Meleg volt, sokat pihentünk, imádtunk együtt enni, a családdal lenni, kifeküdni a napra vagy az árnyékba. Soha nem rohantunk sehová, hagytuk az élet vizét a saját medrében, saját tempójában csörgedezni, s amivel nem bírtunk el, azt Istenre bíztuk. Nálunk ez jelentette a boldogságot. De mint minden dolog az életben, ez sem tarthatott örökké. 14 éves voltam, amikor aurorok törtek ránk. Apám torkának szegezték a pálcájukat és ráüvöltöttek, hogy árulja el, hol tartják a következő gyűlést. Semmit nem értettem. Aznap este kivégezték apámat, az édesanyámat, akiről nemrég derült ki, hogy újabb gyermeket hord a szíve alatt, és két nővéremet. Mina és én csupán azért menekültünk meg, mert túl fiatalnak tartottak minket a pálcájuk általi halálhoz. Elmenekültünk. Magunkra maradtunk az egész világgal szemben, ami hirtelen olyan hatalmasnak tűnt a parányi, ismerős Siena után. Imádkoztunk, hogy legyen tető a fejünk fölött, étel és víz a gyomrunkban, és ne tűnjünk föl senkinek, aki a rendőrséget hívná. Mindhiába. Hamar egy gyermekelhelyezési programba kerültünk. Elszakítottak minket egymástól, hiszen az igazság az volt, hogy senki nem tartott igényt egy kamasz gyerekre, pláne nem kettőre. Mégis mindenféle hazugsággal próbáltak vigasztalni. Gyűlöltem őket. A saját lábamon akartam megállni, kideríteni a családom halálának okát és újra látni akartam Minat. Mindehhez semmi szükségem nem volt a hamis reményeikre. Azon a napon, ahogy betöltöttem a 18-at, elhagytam az intézetet, ahol addig éltem és végre teljesen egyedül voltam. Nem sok hitet vetettek belém. Nem is volt szükségem rá. Alkalmi munkákat vállaltam, béreltem egy apró, olcsó és bűzös lakást. Rómába utaztam, jobbára stoppal. Itt közel éreztem magam Istenhez. Olyan volt, mintha védő kezek óvtak volna. Állandó munkát találtam egy bárban és egy irodában, bár a külsőm sosem nyerte el a főnökeim tetszését. Hanyagul öltözködtem, a rendes frizura hiánya és a tetoválások pedig csak az olajat adták a tűzre. Őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt a véleményük rólam. Szabadidőmben aludtam vagy egy mágushoz jártam, aki tovább tanított. Korántsem volt tisztességes, ahogy a módszerei sem, de nekem ez így volt tökéletes. A fekete mágiát és a bájitalkeverést mesterien űzte, ahogy a pengemágiához is konyított kicsit. Nekem mindezekre csupán a bosszúm miatt volt szükségem. Rengeteg időbe tellett, mire megtudtam annak az éjszakának a titkát. Kínomban felnevettem. Ezért haltak volna meg a szüleim? A testvéreim? 21 éves koromban Prágába utaztam, ahol az aurorok egyike bujdosott. Talán itt kellett volna visszafordulnom. Talán itt buktam el. Akárhogy is, engem már csak a gyűlölet és a bosszúvágy vezérelt. Hosszasan megfigyeltem, mielőtt léptem volna. A búvóhelyén robbantottam fel, ezzel üzenve a társainak: bárhol megtalálom őket. Így is történt. Az egyiküket Wisconsin államban kaptam el, a másikuk Kenyában bujdosott. Hoppanálás nélkül talán soha nem sikerült volna. Mégis megtettem, és elégtétel helyett immáron csak a végtelen űr töltött ki. A családom meghalt, ahogy a gyilkosaik is. Utolsónak életben maradt nővérem, Mina elveszett az ukrán maffia franciaországi kirendeltségének kötelékében. Sosem találtam rá. Céltalanná vált az életem. Felvágtam az ereimet, de rám találtak és visszahoztak ebbe az értelmetlen mókuskerékbe. Egy gyomormosáson is túlestem. Arról is gondolkodtam, hogy talán egy utolsó zuhanórepüléssel volna illendő megkoronázni életemet, valami végül mégis visszarántott. Szerelmes lettem egy lányba. Csak három hónapig tartott, de olyan volt, mint a reflektorfény a teljes sötétségben. Valójában így jöttem rá, hogy fény egyáltalán létezik. Ennek emlékére tetováltattam a mellkasomra. Innentől fogva az ilyen fellángolásoknak értem. Nem a nőknek, csak az őrületnek, ami aktuálisan elragadhatott. Egy drogügylet, egy tüntetési hullám, egy Haiti segítésére specializálódott szervezettel való elutazás a tsunami sújtotta vidékre... Éjszakai versenyzés, bungee jumping, delíriumos parti. Akadt néhány barátom, de nem sokáig. Csak addig élveztem társaságukat, amíg elterelték a gondolataimat, de sosem felejtettem el őket. Mark, Pietro, Erik, Sonia, Hans... milliónyi név kering az emlékeim között, és sokuk a bőrömön is nyomot hagyott. Mindenkit, aki tényleg fontos volt, megkértem, hogy hagyjon rajtam egy mintát, noha nem volt biztos a kezük és előtte még sosem tetováltak. Nem zavart. Nekem ez is tökéletes volt. Így lett tele a testem mások számára kivétel nélkül érthetetlen szavakkal, mintákkal, amatőr és profi vonásokkal. 24 évesen kerültem Oroszországba. Fogalmam sincs, mégis milyen úton, de egy Gregori nevezetű, gyönyörű, kék szemű és jó testű férfi keze munkája volt a dologban. Egy hónap után elváltak útjaink, s úgy döntöttem, itt várom meg az újabb hullámot, hogy elsodorjon. Rám talált egy tökéletes szervezet. Nem elégedtek meg a világ mostani alakulásával, az állandó tettlegességgel, a felszínességgel és a rengeteg, szép ígéretekkel felcímkézett méreggel az élet polcsorán. Isten vezetett ide. Tudta, mit várok, s hosszas, céltalan útkeresésem után igazi fényt mutatott nekem, amihez képest az eddigiek csupán halvány pislákolásnak tűntek. Bármit megtennék a Testvériségért.
Varázs jártasságok: Az alapvető bűbájokat ismeri. Legnagyobb erőssége a bájitalkeverés, rögtön utána pedig a feketemágia. Behatóan ismeri a sötétséget, és bár nincs hírhedt hatalma, félelmetesen képes használni a szavakat, hogy olyan varázslatokat kreáljon, amik emberfeletti nehézségeket és szenvedést okoznak. Pengemágiát úgy-ahogy tanult, ám nem szereti alkalmazni. Az elemek közül a szél a legnagyobb barátja.
Jellem: Nem képes az életet önmagában élvezni. Minden fájdalmát magába zárja és hagyja, hogy csendesen, fokozatosan bugyogjon fel belőle, feltűnés nélkül mérgezve a környezetét. Nagyon kitartó és könnyen megold feladatokat. Hűséges, engedelmes és elfogadott vezetőin kívül mindenki mással szemben makacs. A világlátása az évek során kissé eltorzult, az értékrendje ferde, a boldogságot rossz utakon haladva keresi. Szüksége van mások céljaira. Teljesen mindegy, mi az, ha valahogy bele tudja illeszteni a világnézetébe, akkor képes feláldozni magát érte, csak hogy ne maradjon egyedül önnön értelmetlen életével. Olyan, mint egy edény, amit bármivel meg lehet tölteni, mégsem tartalmaz semmit. Végtelenül hanyag és szórakozott, gúnyolódni is imád, ám néha megfordul a szél, és olyankor szentimentális unottság szállja meg. Az emberekben is csak önmagát keresi. Egy ideig velük van, elmerül velük az élet sokszínű oldalainak egyikében, majd továbblép. Minden ilyen rövid légyottot megörökít valahogy a bőrén, s emlékszik is rájuk, de a gondolatai birodalmán kívül, a valóságban csak addig kellenek neki, amíg elterelik a figyelmét a saját bensőjéről. Akár egy méh, ami a virág legtermékenyebb részét, a reprodukcióért felelős port lopja el, aztán feltűnés nélkül tovaszáll vele.
Kinézet: 181 cm-es magasságával épp csak röviddel tornyosul az átlag felé. A teste nagyon vékony, a bőre hófehér. Az arca különleges, erőteljes arccsontjai, hangsúlyos szája és világoskék, halvány íriszei vannak. Ezek szinte kiragyognak sötétbarna, szinte fekete haja alól, ami többnyire rendezetlenül áll. A ruháival nem különösebben törődik. Megfelel neki minden fekete, fehér és barna darab. Szereti a szaggatott farmereket, a pilóták bőrkabátjait idéző dzsekiket és a bakancsokat. A csuklóit kés okozta hegek csúfítják el. Rengeteg tetoválása van. Rengeteg. A legnagyobb elöl, a mellkasán: april, may, june. Ez egy lánnyal töltött három hónapjának emlékét őrzi. Az alkarján húzódik egy régies betűkkel írt szöveg. Now I Hear the Laughter. A többi minta többnyire apróság, formátlan betűk, ferde kontúrok. Ezeket az ismerősei tetoválták rá.
Pálca: 14 hüvelyk, kőrisfa, egyszarvúszőr maggal
Kor: 25
Nem: Férfi
Előtörténet: 1986. május 19-én láttam meg a napvilágot Siena városában. Már születésem pillanatától fogva igazi olasz voltam. Valójában onnantól számítva, ahogy az első kék masni kikerült a házunkra, jelezve, hogy kisfiú képében érkeztem a világra. Hatalmas, igazi nagycsaládi ünnepséget rendeztek, ahogy az ilyenkor szokásos. Én voltam a negyedik a sorban, három lánytestvér után. A gyerekkorom átlagosnak volt mondható. A tűző napfény alatt éltem, porban és büszkeségben hemperegtem nap mint nap, ahogy a többi fiúval játszottam, és pontosan értettem, mit jelent a dolce vita. Csodálatos környéken éltünk. Valójában nem voltunk túl gazdagok, de erre csak utólag visszatekintve ébredtem rá. Én semmi szegénységet nem leltem a szőlővel beültetett, zöldellő domboldalakban, a mediterrán házakban, az olajfák árnyékában és az ősrégi, Szűz Mária szobrával díszített szökőkútban, ami a közeli téren állt. Szabadidőmben rengeteget jártam felfedezőutakra. Démonvadászatot játszottam, máskor titokzatos, arab herceg voltam, aki Perzsia utcáit rója, olykor pedig jóságos varázslóként bandukoltam. Fogalmam sincs, hogy ezekből az egyszerű, gyermekkori álmokból hogyan nőtt ki egy ilyen ember. Tiszteltem a törvényt. Felnéztem a tanáraimra. Szerettem a szüleimet. Apám, Sergio gyári munkás volt. Imádta a muglikat, beleolvadt közéjük, az ő egyszerű életüket kívánta élni. Anyám valódi olasz asszony volt, mona Gianozza. Otthon az ő szava döntött. Imádott és óvott minket, a gyermekeit, ahogy a férjét is. A háztartás feladatait végezte. Sosem láttam fakanál, varrás vagy mosott ruha nélkül, kivéve, amikor este ágyba fektetett minket és az érdes, mosóvíztől kirepedezett kezével végigsimított a homlokunkon. Másnap reggel fölkeltünk, megreggeliztünk, a tanárhoz mentünk, aki mindannyiunkat egyszerre tanított, nem törődve a korkülönbséggel, majd ebédeltünk, játszottunk, és este hazatértünk. Minden gondtalan volt. Ezt a fajta nyugalmat csak a déli népek érthetik meg. Meleg volt, sokat pihentünk, imádtunk együtt enni, a családdal lenni, kifeküdni a napra vagy az árnyékba. Soha nem rohantunk sehová, hagytuk az élet vizét a saját medrében, saját tempójában csörgedezni, s amivel nem bírtunk el, azt Istenre bíztuk. Nálunk ez jelentette a boldogságot. De mint minden dolog az életben, ez sem tarthatott örökké. 14 éves voltam, amikor aurorok törtek ránk. Apám torkának szegezték a pálcájukat és ráüvöltöttek, hogy árulja el, hol tartják a következő gyűlést. Semmit nem értettem. Aznap este kivégezték apámat, az édesanyámat, akiről nemrég derült ki, hogy újabb gyermeket hord a szíve alatt, és két nővéremet. Mina és én csupán azért menekültünk meg, mert túl fiatalnak tartottak minket a pálcájuk általi halálhoz. Elmenekültünk. Magunkra maradtunk az egész világgal szemben, ami hirtelen olyan hatalmasnak tűnt a parányi, ismerős Siena után. Imádkoztunk, hogy legyen tető a fejünk fölött, étel és víz a gyomrunkban, és ne tűnjünk föl senkinek, aki a rendőrséget hívná. Mindhiába. Hamar egy gyermekelhelyezési programba kerültünk. Elszakítottak minket egymástól, hiszen az igazság az volt, hogy senki nem tartott igényt egy kamasz gyerekre, pláne nem kettőre. Mégis mindenféle hazugsággal próbáltak vigasztalni. Gyűlöltem őket. A saját lábamon akartam megállni, kideríteni a családom halálának okát és újra látni akartam Minat. Mindehhez semmi szükségem nem volt a hamis reményeikre. Azon a napon, ahogy betöltöttem a 18-at, elhagytam az intézetet, ahol addig éltem és végre teljesen egyedül voltam. Nem sok hitet vetettek belém. Nem is volt szükségem rá. Alkalmi munkákat vállaltam, béreltem egy apró, olcsó és bűzös lakást. Rómába utaztam, jobbára stoppal. Itt közel éreztem magam Istenhez. Olyan volt, mintha védő kezek óvtak volna. Állandó munkát találtam egy bárban és egy irodában, bár a külsőm sosem nyerte el a főnökeim tetszését. Hanyagul öltözködtem, a rendes frizura hiánya és a tetoválások pedig csak az olajat adták a tűzre. Őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt a véleményük rólam. Szabadidőmben aludtam vagy egy mágushoz jártam, aki tovább tanított. Korántsem volt tisztességes, ahogy a módszerei sem, de nekem ez így volt tökéletes. A fekete mágiát és a bájitalkeverést mesterien űzte, ahogy a pengemágiához is konyított kicsit. Nekem mindezekre csupán a bosszúm miatt volt szükségem. Rengeteg időbe tellett, mire megtudtam annak az éjszakának a titkát. Kínomban felnevettem. Ezért haltak volna meg a szüleim? A testvéreim? 21 éves koromban Prágába utaztam, ahol az aurorok egyike bujdosott. Talán itt kellett volna visszafordulnom. Talán itt buktam el. Akárhogy is, engem már csak a gyűlölet és a bosszúvágy vezérelt. Hosszasan megfigyeltem, mielőtt léptem volna. A búvóhelyén robbantottam fel, ezzel üzenve a társainak: bárhol megtalálom őket. Így is történt. Az egyiküket Wisconsin államban kaptam el, a másikuk Kenyában bujdosott. Hoppanálás nélkül talán soha nem sikerült volna. Mégis megtettem, és elégtétel helyett immáron csak a végtelen űr töltött ki. A családom meghalt, ahogy a gyilkosaik is. Utolsónak életben maradt nővérem, Mina elveszett az ukrán maffia franciaországi kirendeltségének kötelékében. Sosem találtam rá. Céltalanná vált az életem. Felvágtam az ereimet, de rám találtak és visszahoztak ebbe az értelmetlen mókuskerékbe. Egy gyomormosáson is túlestem. Arról is gondolkodtam, hogy talán egy utolsó zuhanórepüléssel volna illendő megkoronázni életemet, valami végül mégis visszarántott. Szerelmes lettem egy lányba. Csak három hónapig tartott, de olyan volt, mint a reflektorfény a teljes sötétségben. Valójában így jöttem rá, hogy fény egyáltalán létezik. Ennek emlékére tetováltattam a mellkasomra. Innentől fogva az ilyen fellángolásoknak értem. Nem a nőknek, csak az őrületnek, ami aktuálisan elragadhatott. Egy drogügylet, egy tüntetési hullám, egy Haiti segítésére specializálódott szervezettel való elutazás a tsunami sújtotta vidékre... Éjszakai versenyzés, bungee jumping, delíriumos parti. Akadt néhány barátom, de nem sokáig. Csak addig élveztem társaságukat, amíg elterelték a gondolataimat, de sosem felejtettem el őket. Mark, Pietro, Erik, Sonia, Hans... milliónyi név kering az emlékeim között, és sokuk a bőrömön is nyomot hagyott. Mindenkit, aki tényleg fontos volt, megkértem, hogy hagyjon rajtam egy mintát, noha nem volt biztos a kezük és előtte még sosem tetováltak. Nem zavart. Nekem ez is tökéletes volt. Így lett tele a testem mások számára kivétel nélkül érthetetlen szavakkal, mintákkal, amatőr és profi vonásokkal. 24 évesen kerültem Oroszországba. Fogalmam sincs, mégis milyen úton, de egy Gregori nevezetű, gyönyörű, kék szemű és jó testű férfi keze munkája volt a dologban. Egy hónap után elváltak útjaink, s úgy döntöttem, itt várom meg az újabb hullámot, hogy elsodorjon. Rám talált egy tökéletes szervezet. Nem elégedtek meg a világ mostani alakulásával, az állandó tettlegességgel, a felszínességgel és a rengeteg, szép ígéretekkel felcímkézett méreggel az élet polcsorán. Isten vezetett ide. Tudta, mit várok, s hosszas, céltalan útkeresésem után igazi fényt mutatott nekem, amihez képest az eddigiek csupán halvány pislákolásnak tűntek. Bármit megtennék a Testvériségért.
Varázs jártasságok: Az alapvető bűbájokat ismeri. Legnagyobb erőssége a bájitalkeverés, rögtön utána pedig a feketemágia. Behatóan ismeri a sötétséget, és bár nincs hírhedt hatalma, félelmetesen képes használni a szavakat, hogy olyan varázslatokat kreáljon, amik emberfeletti nehézségeket és szenvedést okoznak. Pengemágiát úgy-ahogy tanult, ám nem szereti alkalmazni. Az elemek közül a szél a legnagyobb barátja.
Jellem: Nem képes az életet önmagában élvezni. Minden fájdalmát magába zárja és hagyja, hogy csendesen, fokozatosan bugyogjon fel belőle, feltűnés nélkül mérgezve a környezetét. Nagyon kitartó és könnyen megold feladatokat. Hűséges, engedelmes és elfogadott vezetőin kívül mindenki mással szemben makacs. A világlátása az évek során kissé eltorzult, az értékrendje ferde, a boldogságot rossz utakon haladva keresi. Szüksége van mások céljaira. Teljesen mindegy, mi az, ha valahogy bele tudja illeszteni a világnézetébe, akkor képes feláldozni magát érte, csak hogy ne maradjon egyedül önnön értelmetlen életével. Olyan, mint egy edény, amit bármivel meg lehet tölteni, mégsem tartalmaz semmit. Végtelenül hanyag és szórakozott, gúnyolódni is imád, ám néha megfordul a szél, és olyankor szentimentális unottság szállja meg. Az emberekben is csak önmagát keresi. Egy ideig velük van, elmerül velük az élet sokszínű oldalainak egyikében, majd továbblép. Minden ilyen rövid légyottot megörökít valahogy a bőrén, s emlékszik is rájuk, de a gondolatai birodalmán kívül, a valóságban csak addig kellenek neki, amíg elterelik a figyelmét a saját bensőjéről. Akár egy méh, ami a virág legtermékenyebb részét, a reprodukcióért felelős port lopja el, aztán feltűnés nélkül tovaszáll vele.
Kinézet: 181 cm-es magasságával épp csak röviddel tornyosul az átlag felé. A teste nagyon vékony, a bőre hófehér. Az arca különleges, erőteljes arccsontjai, hangsúlyos szája és világoskék, halvány íriszei vannak. Ezek szinte kiragyognak sötétbarna, szinte fekete haja alól, ami többnyire rendezetlenül áll. A ruháival nem különösebben törődik. Megfelel neki minden fekete, fehér és barna darab. Szereti a szaggatott farmereket, a pilóták bőrkabátjait idéző dzsekiket és a bakancsokat. A csuklóit kés okozta hegek csúfítják el. Rengeteg tetoválása van. Rengeteg. A legnagyobb elöl, a mellkasán: april, may, june. Ez egy lánnyal töltött három hónapjának emlékét őrzi. Az alkarján húzódik egy régies betűkkel írt szöveg. Now I Hear the Laughter. A többi minta többnyire apróság, formátlan betűk, ferde kontúrok. Ezeket az ismerősei tetoválták rá.
Pálca: 14 hüvelyk, kőrisfa, egyszarvúszőr maggal
