Név: Caleb O’Connor
Kor: 23
Nem: Férfi
Előtörténet: 1989 májusa, nem épp közönséges nap volt szüleim számára. Nem vártak rám, mégis megszülettem. Apám csak azért vette el anyámat, mert terhes lett. Szemét barom, de ennek még nincs itt az ideje. Most még csak arról kell beszélnem, hogy megszülettem, felcseperedtem, s végül lettem az aki ma vagyok. Nos akkor visszatérek oda, ahol el kell kezdenem a dolgot. Születésem után néhány nappal, apám valóban elvette most már hivatalosan is anyámat feleségül. Örült, hogy fia született, s állítása szerint szeret engem... ja szívatni... de visszakapja, szóval ezt nem is kell annyira részleteznem, esetleg majd később, ha elkap a szájmenés.
Úgy körülbelül 10 éves koromig éltünk New Orleans-ban, s aztán jött New York. Mit ne mondjak, messzire elkeveredtünk innen. Otthonról. Akkor még nem voltam olyan mint ma. Nem voltam neveletlen, igaz húgomat, ki utánam pár évvel született meg, sosem kedveltem. Egy dolgot szerettem benne, hogy lehet szekálni, s kínozni ezzel azzal.
Mikor megszületett, azt hittem kiestem a kosárból, s anyám már nem úgy nézett rám, mint a kicsi fiára. Én voltam az a kölyök, aki mindig az igazgatóiban köt ki. Akit nem lehet nem épp egy verekedés színhelyén megtalálni, aki nem úgy bánik a lányokkal, mint egy utolsó szeméttel, vagy egy labdával, mit ide-oda dobálhatsz, s ha nem tetszik, lepasszolhatod valaki másnak. Gondolhatsz egy baromnak, faragatlan tuskónak, nem fogok ellenkezni. Hiszen igazat gondolsz rólam. Egy dög vagyok. Egy barom, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy végre valami galibába keveredjen, még akkor is, ha erre nem lenne különösebben oka. De nekem mindig van valami okom balhézásra.
Anyám halála után, apám mindenért engem hibáztatott. Azt mondta, én tehetek róla. Ha akkor nem megyek el bulizni, s anyám nem megy el értem, akkor nem halt volna meg.
Ez egy jó kis sztori. Aznap lettem 16 éves. Úgy gondoltam, megünneplem a dolgot, s elmegyek egyet szórakozni, leiszom magam, s majd az idősebb haverok fizetnek nekem, de a dolgok nem úgy sültek el, ahogyan azt én elgondoltam. Pia helyett megkaptam első tetoválásomat, majd némi italt is mellé. Jack-et, és persze benyakaltuk mindet. Jól szórakoztunk, röhögtünk egy csomót, és mikor aztán anyám kocsival jött el értem, akkora pofont kaptam tőle, hogy azt hittem lefejelem a motorháztetőt. Nem kellett hozzá sok, hisz ha nem teszem ki a kezem, tutira megfejeltem volna, s nőt volna egy csinos pukli a fejemen. De kitudja. Talán nekem az is jól állt volna, hiszen ezt nálam ezt sosem lehet tudni. Annyi volt a lényeg ebben az egészben, hogy betuszkolt a kocsiba, maga mellé az anyósülésre, s vagy 20 percen keresztül azzal nyaggattam, hogy nézze meg az új tetoválásomat, s had vezessem én is a kocsit. Ám elég volt csak egy kicsit felemelnie a kezét, s én már hallgattam is, mint aki… szóval tudjátok. Na de mindegy. Morcosan néztem rá, s fejéhez vágtam, hogy elrontotta a bulimat, s mikor felhajtott egy nagyobb dombra, kis híján kidobtam a taccsot, s még ráadásképpen le is fejeltem a kesztyűtartót. Megköszöntem neki, ő meg csak röhögött rajtam.
De talán nem kellett volna rám néznie. Behajtottunk a főútra, s egy kamion elénk vágott. Anya belehajtott, s rendesen gallyra tette a kocsit. Én megúsztam néhány bordatöréssel, agyrázkódással, de ő meghalt. Több héten keresztül a kórházi ágyat nyomtam, s apám még bejárt, hogy üvöltözzön velem egy sort. Kellemes napok voltak ezek. Úgy éreztem, nem anyámnak kellett volna meghalnia, hanem nekem. Hisz minden az én hibám volt. Ha akkor nem döntök úgy, hogy én most játszom a nagyfiút, s bulizok egy sort, akkor anyámnak nem kellett volna eljönnie értem. Nem halt volna meg, s hallgathattam volna a szidalmait, mikor megtalál odahaza esetleg a tornácon. De neki kellett játszani a jó szülőt, s értem kellett jönnie. Szóval, amit éreztem, talán életemben, első ízben, színtiszta bűntudat volt.
Aztán miután kiengedtek a kórházból, elhatároztam, hogy inkább egy olyan iskolába megyek el tanulni, ami a lehető legmesszebb van apámtól. Utáltam az öreget. Nem néztem fel rá. Azt hittem, egy utolsó szemét alak, s nincs is rá szükségem. Azt kellene hinnem, hogy tévedtem, hogy vele kellett volna maradnom, de az hazugság lett volna. Ottmaradni egy olyannal, aki most mindennél jobban gyűlöl engem…
Rémes álmokból riadtam fel, furcsa körülmények között. Hogy megőrültem e, avagy csupán a véletlen műve, de attól kezdve, teljesen megváltozott az életem. Olyan volt, mint valami mese, ami nem a jó világban játszódik, hanem sokkal inkább a rosszban, a kellemetlenek közepette. Féltem is talán egy kicsit, bár magam sem tudom miért. Valahogy az egész olyan volt, mintha meg sem történt volna.
Hiába kerestek fel, s vittek el egy furcsa helyre, s tanítottak erre meg arra, mindig olyan volt, mint egy álom. Varázsoló emberek, fura teremtmények, miket eddig csak filmeken láthattam, s a valóságban soha.
Mindig az ébresztett rá az elején, hogy valóságos minden, mikor apám szembesített elkövetett baklövéseimmel, s rémes „tettemmel”. Óriási teher ez, de sosem sírok. Nem ejtek egyetlen könnycseppet sem. Kemény gyerek vagyok, ki még a jég hátán is megáll.
Ez a mondás egy darabig nem hittem, hogy a valóságban is igaz lesz, s nem csak a puszta szavakkal fogok dobálózni. Mikor elvégeztem az alapképzések egyik felét (belekezdtem az animágia rejtelmeibe, s egy kutya formáját öltöm magamra, egyenlőre csak felügyeltet mellett, s némi elemi mágiát, mely igazodik tüzes természetemhez.) , az otthoni „iskolában”, úgy döntöttem, nem maradok ott tovább. Körbekérdezősködtem, s rengetegen ajánlották a Drapanre Boszorkány, és varázslóképzőt. Dicsérték a tanáraikat, s néhány jó szót ejtettek az ottani diákokról… Nos, akkor még nem sejtettem hol is van ez. Csupán mikor megérkeztem a hideg, havas Oroszországba.
És íme, itt vagyok… Hideg van, majd megfagyok, de élek, virulok, és ami a legjobb az egészben… nem kell apám arcát bámulnom iskolai szünetek alatt…
Varázs jártasságok: Elemi mágia –Tűz; Animágia
Jellem: Sokan mondják, hogy nem olyan vagyon, mint amilyennek mutatom magam, hanem egy kedves srác, aki bármikor képes hülyülni, csak azért, hogy mosolyt csaljon valaki arcára, pedig ez nem így van. Egy cseppnyi hiúság is szorult belém, de az kiben nincs? Csak azokat tekintem embernek, s egy szinten mozgónak velem, kik hasonló szinten mozognak, mint én magam… így hát, ez nem sokaknak adatik meg.
Kinézet: 187 cm magas, szálkásan izmos testalkatú, fiatalember vagyok. Jó vágású, markáns arcvonások, szinte le se tagadhatna az apám, olyan nagyon hasonlítok rá. Általában farmernadrág, bőrkabát, és motoros csizmát viselek, nagy ritkán öltönyt is húzok, de azt nagyon utálom, így általában mindig csak akkor veszem fel, mikor óriási szükségem van rá. Hajam szőkés barna, rövidre vágott, szemeim méregzöldek.
Pálca: 13,5 hüvelyk Mahagóni, egyszarvú szőr maggal
Kor: 23
Nem: Férfi
Előtörténet: 1989 májusa, nem épp közönséges nap volt szüleim számára. Nem vártak rám, mégis megszülettem. Apám csak azért vette el anyámat, mert terhes lett. Szemét barom, de ennek még nincs itt az ideje. Most még csak arról kell beszélnem, hogy megszülettem, felcseperedtem, s végül lettem az aki ma vagyok. Nos akkor visszatérek oda, ahol el kell kezdenem a dolgot. Születésem után néhány nappal, apám valóban elvette most már hivatalosan is anyámat feleségül. Örült, hogy fia született, s állítása szerint szeret engem... ja szívatni... de visszakapja, szóval ezt nem is kell annyira részleteznem, esetleg majd később, ha elkap a szájmenés.
Úgy körülbelül 10 éves koromig éltünk New Orleans-ban, s aztán jött New York. Mit ne mondjak, messzire elkeveredtünk innen. Otthonról. Akkor még nem voltam olyan mint ma. Nem voltam neveletlen, igaz húgomat, ki utánam pár évvel született meg, sosem kedveltem. Egy dolgot szerettem benne, hogy lehet szekálni, s kínozni ezzel azzal.
Mikor megszületett, azt hittem kiestem a kosárból, s anyám már nem úgy nézett rám, mint a kicsi fiára. Én voltam az a kölyök, aki mindig az igazgatóiban köt ki. Akit nem lehet nem épp egy verekedés színhelyén megtalálni, aki nem úgy bánik a lányokkal, mint egy utolsó szeméttel, vagy egy labdával, mit ide-oda dobálhatsz, s ha nem tetszik, lepasszolhatod valaki másnak. Gondolhatsz egy baromnak, faragatlan tuskónak, nem fogok ellenkezni. Hiszen igazat gondolsz rólam. Egy dög vagyok. Egy barom, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy végre valami galibába keveredjen, még akkor is, ha erre nem lenne különösebben oka. De nekem mindig van valami okom balhézásra.
Anyám halála után, apám mindenért engem hibáztatott. Azt mondta, én tehetek róla. Ha akkor nem megyek el bulizni, s anyám nem megy el értem, akkor nem halt volna meg.
Ez egy jó kis sztori. Aznap lettem 16 éves. Úgy gondoltam, megünneplem a dolgot, s elmegyek egyet szórakozni, leiszom magam, s majd az idősebb haverok fizetnek nekem, de a dolgok nem úgy sültek el, ahogyan azt én elgondoltam. Pia helyett megkaptam első tetoválásomat, majd némi italt is mellé. Jack-et, és persze benyakaltuk mindet. Jól szórakoztunk, röhögtünk egy csomót, és mikor aztán anyám kocsival jött el értem, akkora pofont kaptam tőle, hogy azt hittem lefejelem a motorháztetőt. Nem kellett hozzá sok, hisz ha nem teszem ki a kezem, tutira megfejeltem volna, s nőt volna egy csinos pukli a fejemen. De kitudja. Talán nekem az is jól állt volna, hiszen ezt nálam ezt sosem lehet tudni. Annyi volt a lényeg ebben az egészben, hogy betuszkolt a kocsiba, maga mellé az anyósülésre, s vagy 20 percen keresztül azzal nyaggattam, hogy nézze meg az új tetoválásomat, s had vezessem én is a kocsit. Ám elég volt csak egy kicsit felemelnie a kezét, s én már hallgattam is, mint aki… szóval tudjátok. Na de mindegy. Morcosan néztem rá, s fejéhez vágtam, hogy elrontotta a bulimat, s mikor felhajtott egy nagyobb dombra, kis híján kidobtam a taccsot, s még ráadásképpen le is fejeltem a kesztyűtartót. Megköszöntem neki, ő meg csak röhögött rajtam.
De talán nem kellett volna rám néznie. Behajtottunk a főútra, s egy kamion elénk vágott. Anya belehajtott, s rendesen gallyra tette a kocsit. Én megúsztam néhány bordatöréssel, agyrázkódással, de ő meghalt. Több héten keresztül a kórházi ágyat nyomtam, s apám még bejárt, hogy üvöltözzön velem egy sort. Kellemes napok voltak ezek. Úgy éreztem, nem anyámnak kellett volna meghalnia, hanem nekem. Hisz minden az én hibám volt. Ha akkor nem döntök úgy, hogy én most játszom a nagyfiút, s bulizok egy sort, akkor anyámnak nem kellett volna eljönnie értem. Nem halt volna meg, s hallgathattam volna a szidalmait, mikor megtalál odahaza esetleg a tornácon. De neki kellett játszani a jó szülőt, s értem kellett jönnie. Szóval, amit éreztem, talán életemben, első ízben, színtiszta bűntudat volt.
Aztán miután kiengedtek a kórházból, elhatároztam, hogy inkább egy olyan iskolába megyek el tanulni, ami a lehető legmesszebb van apámtól. Utáltam az öreget. Nem néztem fel rá. Azt hittem, egy utolsó szemét alak, s nincs is rá szükségem. Azt kellene hinnem, hogy tévedtem, hogy vele kellett volna maradnom, de az hazugság lett volna. Ottmaradni egy olyannal, aki most mindennél jobban gyűlöl engem…
Rémes álmokból riadtam fel, furcsa körülmények között. Hogy megőrültem e, avagy csupán a véletlen műve, de attól kezdve, teljesen megváltozott az életem. Olyan volt, mint valami mese, ami nem a jó világban játszódik, hanem sokkal inkább a rosszban, a kellemetlenek közepette. Féltem is talán egy kicsit, bár magam sem tudom miért. Valahogy az egész olyan volt, mintha meg sem történt volna.
Hiába kerestek fel, s vittek el egy furcsa helyre, s tanítottak erre meg arra, mindig olyan volt, mint egy álom. Varázsoló emberek, fura teremtmények, miket eddig csak filmeken láthattam, s a valóságban soha.
Mindig az ébresztett rá az elején, hogy valóságos minden, mikor apám szembesített elkövetett baklövéseimmel, s rémes „tettemmel”. Óriási teher ez, de sosem sírok. Nem ejtek egyetlen könnycseppet sem. Kemény gyerek vagyok, ki még a jég hátán is megáll.
Ez a mondás egy darabig nem hittem, hogy a valóságban is igaz lesz, s nem csak a puszta szavakkal fogok dobálózni. Mikor elvégeztem az alapképzések egyik felét (belekezdtem az animágia rejtelmeibe, s egy kutya formáját öltöm magamra, egyenlőre csak felügyeltet mellett, s némi elemi mágiát, mely igazodik tüzes természetemhez.) , az otthoni „iskolában”, úgy döntöttem, nem maradok ott tovább. Körbekérdezősködtem, s rengetegen ajánlották a Drapanre Boszorkány, és varázslóképzőt. Dicsérték a tanáraikat, s néhány jó szót ejtettek az ottani diákokról… Nos, akkor még nem sejtettem hol is van ez. Csupán mikor megérkeztem a hideg, havas Oroszországba.
És íme, itt vagyok… Hideg van, majd megfagyok, de élek, virulok, és ami a legjobb az egészben… nem kell apám arcát bámulnom iskolai szünetek alatt…
Varázs jártasságok: Elemi mágia –Tűz; Animágia
Jellem: Sokan mondják, hogy nem olyan vagyon, mint amilyennek mutatom magam, hanem egy kedves srác, aki bármikor képes hülyülni, csak azért, hogy mosolyt csaljon valaki arcára, pedig ez nem így van. Egy cseppnyi hiúság is szorult belém, de az kiben nincs? Csak azokat tekintem embernek, s egy szinten mozgónak velem, kik hasonló szinten mozognak, mint én magam… így hát, ez nem sokaknak adatik meg.
Kinézet: 187 cm magas, szálkásan izmos testalkatú, fiatalember vagyok. Jó vágású, markáns arcvonások, szinte le se tagadhatna az apám, olyan nagyon hasonlítok rá. Általában farmernadrág, bőrkabát, és motoros csizmát viselek, nagy ritkán öltönyt is húzok, de azt nagyon utálom, így általában mindig csak akkor veszem fel, mikor óriási szükségem van rá. Hajam szőkés barna, rövidre vágott, szemeim méregzöldek.
Pálca: 13,5 hüvelyk Mahagóni, egyszarvú szőr maggal
